Lichter Péter elsősorban filmekről írt könyveiről és rendezéseiről ismert. A filmrendező – aki a Pécsi Tudományegyetem Filmtudományi és Vizuális Tanulmányok Tanszékének adjunktusa – azonban újabban regényekkel is jelentkezik. A detektív, aki tintahalakkal álmodott című művét a Prae Kiadó adta ki 2025-ben, és ez sorban már a harmadik fikciós könyve, ami megjelenik a Kubrick-akció (2022) és a Doktor Horror (2024) után. A kissé nyakatekert, ám mindenképpen eredeti cím már jelzi, ez nem egy szokványos krimi. Lichter Péter kísérleti filmeket alkot, és ezúttal is kísérletezik, csak éppen az irodalom berkein belül.
Lichter 2017-ig rövidfilmeket készített, mígnem előállt első egészestés alkotásával, a Fagyott májussal. A film horror, amely a magyar filmtörténetből talán leginkább hiányzó zsáner. Kísérleti filmes horrorról van szó, amely minimális költségvetéssel és stábbal készült, és rendkívül erős atmoszféra megteremtésére épít.
Lichter Péter irodalom felé való nyitottságának ékes bizonyítékai az adaptációi.
Készített egy húszperces rövidfilmet H. G. Wells egyik legismertebb művéből, a Dr. Moreau szigetéből, valamint egészestés filmként adaptálta Nemes Z. Márió versfolyamát, a Barokk Feminát. Ezek mellett igazi kuriózumként Noël Carroll műfajelméleti szövegét, A horror filozófiáját is filmre vitte feleségével, Máté Borival. Továbbá jól jelzi a krimi iránti elkötelezettségét, hogy Agatha Christie első regényét, A titokzatos stylesi esetet is feldolgozta egy egészestés avantgárd film formájában.
Nem csoda, hogy A detektív, aki tintahalakkal álmodott című könyvében a krimi és annak több alműfaja, eleme és karaktertípusa jelenik meg. A regény főhőse Lichter Péter egyetemi oktató, akit filmes barátja, Roger arra kér, hogy segítsen neki egy eltűnt színésznő utáni nyomozásban. Lichter vonakodik elvállalni, azonban a szép összeg, amit barátja ajánl neki végül meggyőzi őt.
A két botcsinálta nyomozó ezután egy szövevényes bűnügybe keveredik,
amelyben feltűnik egy orosz oligarcha, egy eszeveszett költő, de még Agatha Christie és Sir Arthur Conan Doyle is megkapja a maga a szerepét. Ami rögtön feltűnik, hogy a főhős neve megegyezik a szerzőével. Ez nem véletlen, viszont a manapság divatos autofikció helyett arról van szó, hogy az író beleírta magát a regényébe. Lichter jó érzékkel tette ezt, szándéka pedig mintha kettős lett volna: egyszerre akart jászani az autofikció elemeivel, valamint krimit, saját bevallása szerint „ponyvát” írni. Utóbbira a „cselekményből kiszóló” részeiben maga a szerző is utal. Ugyanis A detektív, aki tintahalakkal álmodott másodsorban egy metaregény, amelyben
Lichter számos önreflexív utalást tesz az írás nehézségére,
az általunk olvasott könyv karaktereinek megírására, arra, mi működik és mi nem a regényben. A szöveg mégsem válik unalmas köldöknézegetéssé, mert a szerző emellett izgalmas cselekményt is futtat.
Rendkívül szórakoztató, ahogyan szervesül a fikció és a metavonulat, üdítő ez a megközelítés. Aki sok krimit olvas, az rengeteg visszaköszönő elemmel találkozhat, azonban
a néhol tényleg ponyvaszerű fordulatokat Lichter a „kibeszéléssel” oldja fel.
A történet maga eredeti, és két nagyobb részre osztható. A sztori első fele a hard-boiled krimik elemeiből áll, ehhez idomulva a cselekmény pergőbb, karakterorientáltabb. A második fele inkább a rejtélyközpontú krimik eszköztárát használja: itt a cselekmény lassabbá válik, a főhős megpróbálja összerakni a kirakóst. Ez a rész is működik, azonban némileg azt lehet érezni, hogy leül a történet. Mint említettem, bizonyos esetekben banális fordulatokkal találkozunk a cselekményben, azonban egy-egy csavar, cliffhanger valóban meglepő.
Lichter jó érzékkel ír, és pontosan tudja, mit csinál: érezni, hogy rengeteg krimit látott és olvasott, és imádja ezt a műfajt.
Rájátszik a ponyvajellegre, és szándékosan a szenzációnak rendeli alá a sztorit, miközben a metavonulattal ki is tudja emelni a műfajból a regényét. Ezt erősíti a könyv intellektuális humora, a számos nagyon is helyénvaló filmes utalás, valamint a jól elhelyezett káromkodások.
Érdemes kiemelni a metavonulatból néhány példát, amelyek szintén azt jelzik, Lichter mennyire felkészülten és elmélyülten képes beszélni a krimi műfajáról, valamint magáról az írásról. A könyvben több hagymázas jelenet van, amikor is a főhős egy erőteljes kábítószer hatása alá kerül, mi pedig betekintést nyerünk a tudatalattijába, amelyet Lichter igencsak szórakoztató módon jelenít meg.
A főhős egészen hosszas eszmecserét folytat négy híres detektív megalkotójával
többek között arról, hogy az írás és a nyomozás mennyire hasonlatos folyamat, és az a kérdés is felvetődik, hogy az író gyakorlatilag csak arról tud-e írni, amit igazából ismer. Szintén ilyen epizód, amikor a tintahal ráébreszti, hogy az írás egyszerre képes könnyű és nehéz lenni: le kell ülni elé, de ha megvan az első jelenet, onnan már csak folytatni kell.
Lichter ezekben az önreflektív epizódokban mintha saját magát noszogatná, a saját írás közben felmerülő gondolatait fogalmazná meg.
Ez a gesztus már csak azért is különleges, mert ilyesmit az írók ritkán szokták leírni. Lichter ezzel a húzásával intellektuális eszmecserére hívja olvasóját, aki elgondolkodhat a szerző által felvetett kérdéseken. Olyan ez, mint amikor a filmekben a negyedik falat megtörve „kibeszél” a nézőhöz az egyik szereplő, felrúgva ezzel a filmezés egyik alapszabályát. Lichter könyve azonban nemcsak az értelemhez, hanem az érzelemhez is szól. Ez például abban nyilvánul meg, hogy jó érzékkel a karakterekre helyezi a hangsúlyt.
Roger akár egy Coen-film szereplője is lehetne.
Vele kapcsolatban a szerző egyértelműen a túlzás eszköztárával él, szinte olyan figurát épít fel, akit tényleg csak egy filmben vagy könyvben tudunk elképzelni. Illetve érdemes megemlíteni az elrabolt lány, Hanna exbarátját, Tábori Krisztiánt, aki már egy hihetőbb figura, de ez nem jelenti azt, hogy kilógna a regény fura alakjai közül. Aki egyértelműen földhözragadt alak, és véleményem szerint a legjobb karakter, az maga a főhős. Lichter
nem tökéletes, tévedhetetlen figuraként írta bele magát a regénybe, hanem csetlő-botló, a nyomozásra már-már alkalmatlan figuraként,
aki csak sodródik az eseményekkel. Éppen olyan, ahogyan egy filmesztétát, egy abszolút amatőr nyomozót elképzelnénk egy ilyen helyzetben. Összességében tehát A detektív, aki tintahalakkal álmodott egy kellemes irodalmi koktél. Intellektuálisan felráz, miközben a szenzációra éhes énünket is kiszolgálja. Emellett megjegyezném, hogy filmre kívánkozó a sztorija. Talán magának Lichter Péternek kéne megrendeznie.
Lichter Péter: A detektív, aki tintahalakkal álmodott, Prae Kiadó, Budapest, 2025.
A borítófotót Éder Vera készítette.
